Egy detektívtörténet

Böszörményi Gyula: Leányrablás Budapesten

1896-ban, a Milleniumi Ünnepségek forgatagában nyoma vész Hangay Emmának, a Marosvásárhelyről érkezett 16 éves leánynak. Négy évvel később titokzatos távirat érkezik tőle, amit jóval az elrablása után adott fel. Húga, a 17 éves Mili kisasszony azonnal a fővárosba utazik, ahol kezdetét veszi a rémálom, melyben egyetlen támasza a jó hírű, ám igen zord természetű mesterdetektív, Ambrózy Richárd báró.

Még sosem olvastam semmit Böszörményi Gyulától, ezért ez jó kezdetnek tűnt. Még krimit sem igazán olvastam, szóval ott volt a lehetőség, hogy életem első krimije Böszörményi Gyula Leányrablás Budapesten című regénye legyen. És milyen jól döntöttem. A könyv olvasása közben többször is felötlött bennem a gondolat, hogy a kortárs magyar írók nincsenek eléggé megbecsülve és többen, köztük én is, fenntartásokkal nyúlunk a magyar regényekért, pedig nem kéne, mert én legtöbbször kellemesen csalódom és azt hiszem, lassan, de biztosan kezdem levetkőzni ezt a rossz szokást.

A borító egyszerűen gyönyörű, imádom. A régies stílus nagyon jól passzol a regénybeli hangulathoz és ahogy olvastam és időnként csak bámultam a könyvet egyre több újat fedeztem fel rajta. Pl. nem láttam rögtön a csészét, amit a lány a kezében tart és csak az elolvasás után jöttem rá, hogy elől, a felirattól balra, fent az egy betört üveg.. Hmm...

Történetünk 1896-ban veszi kezdetét, mikor Hangay Emma kisasszony Budapestre utazik a Milleniumi ünnepségre és basáskodó nagynénjénél száll meg. A nagy városi forgatagban a leánynak nyoma vész. Ezután ugrunk egy kicsit az időben és immár 1900-ban járunk, ahol a fentebb említett leány húga, Hangay Emília, becenevén Mili, veti bele magát a pesti életbe, hogy egy elsumákolt távirat alapján felkutassa a nővérét. Ambrózy Richárd báró és Mili útjai keresztezik egymást és az egyetlen közös pontjuk össze is kapcsolja őket egy időre, ugyanis mindkettőjüknek ugyanaz a célja, megoldani a rejtélyt.

Mielőtt elkezdeném az értékelést, hatalmas respect az írónak, mert nem kis meló lehetett ilyen korhűen, valós személyekkel átadni ezt az egészet. A legtöbb szereplő és mellékszereplő valóban élt és bár személyiségük nagy része csak a képzelet szüleménye, így még hitelesebben jön át a regény. Ez egy brutális kutatás lehetett.

Hatalmas törirajongóként már előre imádtam és ha itt a blogon talán nem is, otthon rendszeresen elismétlem, ha esélyem lenne utazni az időbe, akkor tuti, hogy az 1800-as évek végébe vagy az 1900-as évek elejébe utaznék vissza. Szóval a történet kronológiailag pont a kedvenc időszakomban játszódik. Az írásmód már-már szépirodalmi, de rettentően olvasmányos, ittam a sorokat és nem tudtam letenni. A jellegzetes, korabeli kifejezések, az akcentusok, a tájleírások, az akkori protokoll... Wow.... Magával ragad, beszippant és elrepít a századforduló korabeli Magyarországra. És ennek tetejébe még a cselekmény is izgalmas.

Ez a könyv nem csak limonádé, nosztalgikus kis történet az Osztrák-Magyar Monarchia idejéről, ez egy krimi, teletűzdelve izgalmas rejtélyekkel és szerethető karakterekkel, véres gyilkosságokkal és még sorolhatnám, mert a cselekmény is elképesztően pörög és izgalmas, rengeteg korabeli helyszínt bejárunk, amiknek megvan a saját hangulata pl. a tébolyda, a cirkusz, az Ambrózy villa, Marosvásárhely, a Milleniumi ünnepségek stb.

A regényt Mili meséli el, legalábbis én úgy értelmeztem, hogy minden az ő szemszögéből van, de ez sokszor azért nem tűnik fel, mivel bizonyos jeleneteknek ő maga nem szereplője, ezért azok csak E/3-ban vannak, de attól még ő a narráló. Erősítsen meg ebben valaki, mert nem vagyok benne teljesen biztos.

A szereplőket is nagyon kedveltem. Mili, a főszereplő, aki négy évvel nővére elrablása után indul a keresésére, makacs, szellemes, intelligens, szabad szellemű és ezen kívül minden jó tulajdonsággal fel van ruházva ahhoz, hogy egy badass hősnő legyen belőle. Tehát van egy király hősnő és egy karizmatikus férfi karakter is. Bizony, mert Ambrózy bárót nem egy öreg és szenilis hobbidetektívnek kell elképzelni, mert ő egy fiatal, jóképű, okos, hímsoviniszta disznó. Igen, utóbbi tulajdonság talán nem tűnhet túl kecsegtetőnek, de higgyétek el, módfelett szórakoztató, ugyanis Ambrózy Richárd szerint, aki szoknyát hord kétségkívül hisztis és khm.. nem túl okos. Vicces volt olvasni, ahogy Mili néhányszor igencsak meglepte a bárót azzal, hogy nő létére van egy kis sütnivalója. Emmát, akivel a visszaemlékezős részekben találkozhattunk nem szerettem meg annyira, mint a húgát, de a múltba tekintős fejezeteket ennek ellenére is nagyon élveztem. Ő is kalandos utat jár be az elrablása után és ezt mi az első sorból nézhetjük.. pardon, olvashatjuk.

Fordulatos és mindenkinek ajánlom, aki szereti a történelmet, a rejtélyt és úgy unblock a kalandos regényeket. Azt hiszem új kedvencet avattam és a végéről nem is nyilatkozom. Egy ilyen jó könyv végére egy ilyen nagy függővég legális egyáltalán?! Rengeteg kérdésem maradt és remélem a következő részben ezek többnyire meg lesznek válaszolva és többet meg szeretnék tudni a báróról is. Mégis hogyan veszítette el a kezét?

Kedvcsináló idézetek:

"– Látom a kisasszony Jókait olvas. Mondja, nem túl nehéz ez magácskának? 

(…) 

– Nehéz volna? – bámultam rá elkerekedő szemmel, majd fél kézzel néhányszor megemeltem az ölemben heverő kötetet. – Nem, uram, én egész könnyen elbírok vele. 

A fiatalember bambán bámul vissza rám. Először láthatóan fel sem fogta, hogy épp ki lett gúnyolva. Ám mikor az ablaknál ülő idős hölgy (összesen csak mi hárman voltunk a kupéban) halkan felnevetett, végre leesett neki a papírkoronás. 

– Oh, nem a súlyára gondoltam – mondta a fiatalember, s arcát haragos pír öntötte el."

"– Nézze, milyen kedves öregúr! – bökte oldalba könyökével a leány a kocsist.
– Addig jó nekünk, míg kedves – biccentett csendesen a konflis tulajdonosa. – Ő ugyanis nem más, mint maga I. Ferenc József, Ausztria császára és a mi szép Magyarországunk koronás királya!
– Nocsak! – nevette el magát a leány, aki eddig csak képen látta a hatalmas uralkodót. – Így, hogy mosolyog, hirtelen meg sem ismertem."

"Sára és én rémülten néztünk fel a lépcsősor tetejére, ahonnan csillámló üvegcserepek záporától kísérve egy tagbaszakadt, csíkos mellényt, fekete frakkot viselő komornyik gurult lefelé. 

– A Szilárd! – sikkantotta a cselédlány, két kezét a szája elé kapva. 

Amint a férfi a lépcső aljára érkezett, odafönn Ambrózy báró alakja jelent meg. Richárd elegáns mozdulattal tette fejére a szürke puhakalapját, két ujjával eligazítva annak karimáját. Ezután kényelmesen elindult lefelé, sétapálcájával minden egyes fokra külön-külön rákoppintva, míg végül meg nem állt a földön fetrengő, tört üvegcserepek által összevagdosott, keservesen nyöszörgő komornyik fölött. 

– Egyszer és mindenkorra jegyezze meg, fiam, hogy az Ambrózykat sehonnan nem lehet csak úgy kidobni! – mondta hűvös fensőbbséggel, majd karját nyújtva kivezetett a Jovanovics-villa parkjából."

5/5*