Sziasztok! Nagyjából már elrendeztem magamban az egész Mikor blogoljak? dolgot, egyelőre úgy tervezem, hogy minden vasárnap lenne bejegyzés és ha jobban össze tudom rakni a napirendemet és megszokom a hajnalban kelést akkor visszatérhetünk a heti kettőre. Ez most nekem is egy új helyzet, eddig egész jól veszem az akadályokat, de nagyon fárasztó az utazás meg a tanulás is, de megígérem, hogy nem foglak elhanyagolni benneteket. Meg is érkeztem egy könyvértékeléssel, délután pedig megkísérelek olvasni és nem elaludni közben.
Eredeti cím: How I Live Now
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2013
Oldalszám: 224
Ár: 2790 Ft
Stílus: disztópia
„Elizabeth a nevem, de senki sem szólít így. Mikor megszülettem, és az apám rám nézett, biztos arra gondolt, hogy olyan méltóságteljes, szomorú képem van, mint egy középkori királynőnek vagy egy halottnak. Később kiderült, hogy átlagos vagyok, nincs bennem semmi különös. Még az életem is tök átlagos volt eddig. Ez egy Daisy élete, nem egy Elizabethé.”
„Azon a nyáron, amikor elmentem Angliába az unokatestvéreimhez, minden megváltozott. Valamennyire a háború miatt is, hisz az állítólag nagyon sok mindent felborított, de mivel nem sokra emlékszem a háború előtti életből, az nem is igazán fontos most ebben a könyvben.”
„Leginkább Edmond miatt változott meg minden körülöttem. Elmondom, mi történt. Itt és most – az én könyvemben.”
Daisyt, míg apja rémes, új felesége gyereket vár, lepasszolják nyaralni a vidéki rokonokhoz. Egyik ámulatból a másikba esik: sosem hitte volna, hogy vannak tizennégy éves srácok, akik cigiznek, autót vezetnek, és egyáltalán: olyan szabadok, mint bármelyik felnőtt. Daisyt elvarázsolja a szabad élet, na meg az unokatestvére, Edmond. Főleg az után, hogy felügyelet nélkül maradnak, mert kitört a háború. A háború, amelynek méreteit és súlyát képtelenek felfogni egészen addig, amíg be nem kopogtat hozzájuk egy rokonszenvesnek távolról sem nevezhető alak személyében…
Na, gondolhattam, hogy lassan becsúszik egy rossz olvasói élmény is, mert mostanság feltűnően jó könyvek jöttek egymás után. Na, ez minősíthetetlen, értékelhetetlen és még folytathatom a sort. Istenem, de utáltam. Nem mondom, hogy ilyen rosszat még nem olvastam, mert Szűcs Vanda ikerpárja a pokol legsötétebb bugyra, de nyilván ez sem lesz a kedvencem. Kezdetnek elmondom, mi bajom volt vele, ez valószínűleg ki fogja tenni majdnem az egész bejegyzést.
Kezdem is a szereplőkkel. Ott van Daisy, aki nem Elizabeth, hanem Daisy, ennek nincs semmilyen magyarázata, így kell elfogadni, mert nem tök mindegy, hogy Elizabeth vagy Daisy? *sarcasm* Már a nevénél is fönnakadtam, de ott van a tény, hogy ő egy tizenöt éves anorex csaj, aki beteg örömöt érez az éhezésben és vérfertőző szexuális viszonyt folytat a szintén kiskorú (tizennégy éves), dohányzó unokaöccsével. Ez itt az a rész, mikor mindenki hátrahőköl, hogy "Húú, ezeknek aztán van élete!". Naigen, ecsetelhetném, hogy Daisy sem teljesen normális, meg ez az egész nem teljesen normális, de ez már valószínűleg mindenki számára kiderült.
"(…) ha legközelebb New Yorkban járok, elmegyek a régi iskolámba, és javasolni fogom, hogy a tömegkommunkiáció tantárgy helyett inkább legyen egy olyan, hogy „túlélés félholtan a vadonban, mikor nincs remény”."
Ott a tény, hogy amíg kitör a harmadik világháború, aminek egyébként sem okai, sem bűnbakja nincsen, sőt, azt sem igazán lehet tudni, mégis kik háborúznak (Mély levegő, túl korai kiakadni, mély levegő, túl korai kiakadni...), tehát miközben kitör a háború, Penn néni éppen Oslóban van. Oslóban. Tehát otthagy egy rakás tizenéves gyereket, hogy tartsák rendben a háztartást, rohadtul nem érdekli, hogy a tizennégy éves fia egy láncdohányos és autót vezet és a háború kellős közepén egyedül hagy egy csapat kiskorút, akikért felelősséget vállalt. Totál mintaszülő...
És a háború... Hmmm... a háború. A második világháború génszegény klónja, csak éppen nem tudjuk ki harcol, miért harcol, de a bombázások megvannak, csak épp senki (vagyis inkább a főszereplőink) nem aggódik. Néhány bomba, á, vidéken vagyunk, kajak totál királyság, mert szülők sincsenek velünk... Összefoglalva, van egy pár nem teljesen ép, mindenféle mentális betegséggel (legalábbis én diagnosztizáltam egy párat...) küzdő főszereplőnk, egy vérfertőző szerelmi szálunk, egy háborúnk, amiről senki sem tud semmit, unalmas, vontatott történetvezetésünk, egy rakás stilisztikai hibánk és még soroljam? Párbeszéd alig, szóval 220 oldalon keresztül be vagyunk zárva Daisy fejébe, aki, mint említettem nem teljesen beszámítható.
SPOILER
A vége egész elfogadható volt, mondanám azt is, hogy jó. A sok megtört lelkű fiatal egy értelmetlen papírmaséháború után, hogy meg ne szakadjon a szívem. Az utolsó 20-30 oldal alapjába véve még tetszett is, DE ha belegondolok, hogy ezek milyenek voltak, miket műveltek az egész regényben, jobb lett volna, ha eltalálja őket egy bomba. Mert egy vérfertőző, szellemileg instabil, a fejében hangokat meg egymást halló/látó páros nem túl szerencsés, mikor újra kell építeni a világot egy háború után. Penn nénit sajnáltam annak ellenére, hogy felelőtlen, de a "gyerekeket", akik a végére már nem gyerekek képtelen voltam.
SPOILER VÉGE
Összességében: nem tudtam magam beleélni a történetbe, nem kedveltem a szereplőket, sőt, taszítottak, a háború kidolgozatlan, egy csomó dolog nincs megmagyarázva, olyan szavakat használnak, mint a kajak és még folytathatnám a sort. Egyébként a filmet félbehagytam, az sem tetszett....
5/1* - Ezt is csak a vége miatt, egyébként egy pontot nem adnék rá.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése