Egy könyv egy olyan szerzőtől, akitől még nem olvastál:

Sziasztok! Jelentem, megvan az ideiglenes sorrend és bent vagyok a spanyol kéttanon. Ennek örömére most egy könyvértékeléssel jöttem, még pedig az Ahol a szivárvány véget érrel. 

Cecelia Ahern: Ahol a szivárvány véget ér

Rosie és Alex jóban-rosszban kitartanak egymás mellett, és egy életre szóló véd- és dacszövetséget kötnek az iskola és a felnőttek zord világa ellen. Az izgalmas órai levelezések alatt még nem sejtik, hogy életük következő jó néhány évét is így fogják eltölteni: egymással levelezve… A sors fura szerzet: újra és újra elválasztja egymástól Rosie-t és Alexet, hogy próbára tegye barátságukat, kitartásukat és őszinteségüket. A gyerekek komoly felnőtté cseperednek: mindketten dolgoznak, házasodnak, gyereket nevelnek, válnak, de az a varázslatos kötelék, ami összekötötte őket, életük minden öröme és bánata közepette megmarad.

Több van-e köztük puszta barátságnál? Ha kapnának egy utolsó lehetőséget, kockára tennének-e mindent az igaz szerelemért?

A filmbeli Alex és Rosie.
Szerintem eltalálták a karakterüket.

Mit is írhatnék erről a könyvről. A filmelőzetes nagyon megfogott, bár utólag látom, hogy rengeteg a változtatás. Ez egy levélregény és az elején különösen fojtogatott a sírás. Ez az értékelés spoilereket is fog tartalmazni, de ezt egy ilyen nagy időtartamot felölelő könyvnél szerintem lehetetlen elkerülni.

A történet Rosie Dunne életét követi nyomon, akinek 5 éves korában lett egy legjobb barátja, Alex. Elválaszthatatlanok voltak, de a körülmények, a megélhetés, a balszerencse és a félreértések elválasztották őket. Mint fentebb írtam, ezt a történetet az egymással váltott leveleken keresztül ismerjük meg, amit különösen élveztem. A történet elején Alex és Rosie még egészen kis gyerekek, nem tudnak helyesen írni és a tanáruk a legnagyobb problémájuk.

Én végig úgy láttam, hogy Alex kicsivel felelősségteljesebb volt, mint Rosie, de sokszor ez volt a probléma, túlságosan az agya irányította és bár Rosie sem mindig járt jól, ha a szívére hallgatott, de mégis mindkettőjüknek követnie kellett volna az érzelmeiket és akkor nem vártak volna ennyi évet az esetleges boldog befejezésre. Alex a gimi után elment egyetemre, Rosie pedig 18 évesen teherbe esett, a gyerek apja meg lelépett, de ő mégis megtartotta a babát és addig harcolt, mígnem egyenesbe jött az élete, aztán újra felborult és ő újra talpra állt.

Szerintem példaértékű, hogy Rosie mennyit küzdött azért, hogy boldog legyen. Hogy boldog legyen ő is és a lánya, Katie is. Később feltűnnek régi arcok a múltból, új arcok feledésbe merülnek, végigkövettünk egy életet, ahogy néhány családtag meghal és újak születnek, ahogy az ember megöregszik és észbe kap, hogy már a gyermekei is felnőttek. Ez az egész gyönyörű és ijesztő, hiszen 7 milliárdan élünk a világon és egyszer mind meghalunk, egyszer meghal a néni, akitől a kenyeret veszed, de még az első osztályos is, aki most tanul írni és olvasni, egyszer már az a 7 milliárd ember, aki mellett nap, mint nap elmegyünk, mind halott lesz és újabb 7 milliárd jön a helyébe. Ez az élet rendje, a körforgása és ezt szerintem remekül átadja a könyv.

Viszont amiért dühös voltam: Mi értelme volt ennek a rengeteg elvesztegetett időnek? Miért kellett eddig várni, hogy végre lépjenek, közeledjenek egymás felé? Ha mindent elmondtak egymásnak, akkor az érzéseiket miért nem? A legjobb út az őszinte és mindennek, amibe belevágsz 50% esélye van, hogy sikerül-e vagy elbuksz és annyian vállaljuk a kockázatot. Én úgy gondolom, mindig vállalni fogom a kockázatot, mert mindig vállalnod kell a kockázatot, ha van egy új lehetőséged, de ehhez ki kell szakadnod a jelenlegi megszokott, de unalmas és monoton helyzetedből. Akkor fenébe a biztonsággal, mert ha elbukom, akkor jól megszívtam, de legalább nem lesz bennem az a „mi lett volna, ha…”.

És ez a kulcsa mindennek, mert igaz, hogy arccal kenődhetsz a padlóra, ha kockáztatsz, de csak akkor tudsz nyerni, ha beszállsz a játékba és az egész élet egy játék, szóval meg kell próbálni győzni benne. Elgondolkodtatott a történet és már nagyon várom, hogy a filmről is tudjak írni, mert úgy láttam kicsit mintha vígjátékosabbra vették volna a figurát. Kíváncsi vagyok, mit hoznak ki belőle.

A filmből összeollózott jelenetek.

Kedvenc idézeteim:

PHIL: Tehát most dühös vagy rá, hogy nem költözik Bostonba, mert a gyereke apja, akit tizenhárom éve nem látott, meg akarja ismerni Katie-t?

ALEX: Igen.

PHIL: Atyaúristen, ki írja a forgatókönyveteket?!

A gyerek szájfényt ken magára, Alex. Rózsaszín, csillogó-villogó szájfényt. És csillámot rak a szemére, az arcára, és a hajára; már nem is egy gyereket, hanem egy diszkógömböt nevelek!

Anya egyszer mesélt nekem egy csöndről, amit évekkel ezelőtt élt át. Mindig azt mondogatta, ha valakivel megérzem ezt a csöndet, az azt jelenti, ő az igazi!

Furcsa dolog ez, hiszen amikor gyerek az ember, azt hiszi, az lesz belőle, ami csak akar; arra mehet, amerre csak akar. Nincsenek határok. Az ember várja a váratlant, és hisz a csodában. Aztán idősebbek leszünk, és ez az ártatlanság szertefoszlik. A való élet az álmok útjába áll, és ránk zuhan a felismerés, hogy nem válhatunk azzá, amivé akartunk; hogy talán meg kell elégednünk egy kicsit kevesebbel is.