A szerelem sötét és pusztító | Emily Brontë: Üvöltő szelek

Sziasztok! Tudom, tudom, ahhoz képest, ahogy beharangoztam a nagy visszatérést elég sokat kellett várnotok az első bejegyzésre, de mentségemre legyen, hogy rögtön elkezdődött az iskola és örülök ha épp enni van időm a rengeteg programtól. (Tudom, tudom nagyon rossz mentség, de nincs jobb.) Mindenesetre pénteken elkaptam valami torokfájós vírust, úgyhogy azóta lábadozom és az ágyhoz vagyok kötve, közben pedig a kezembe akadt ez a szépség és nem tudom megállni, hogy ne írjam le róla a csapongó érzéseimet. Kérlek bocsássátok meg, ha nagyon amatőrnek tűnök stílusban, összeszedet(len)ségben vagy a bejegyzés tagolásában. Elég sok idő kimaradt és azt sem tudtam, hogyan kezdek hozzá, de mikor befejeztem az írását rájöttem, hogy nagyon nagyon lenyugtat, hogyha kiírhatom magamból a gondolataimat egy ilyen könyvről. Túl sokat fecsegtem már, vágjunk is bele.


Eredeti cím: Wuthering Heights
Kiadó: Könyvmolyképző kiadó (és számos másik)
Eredeti megjelenés éve: 1847
Oldalszám: 408
Ár: 2499 Ft
Stílus: klasszikus, romantikus, gótikus

Szerelem, gyűlölet, bosszú… Páratlan érzelmi intenzitással, felemelően ábrázolt, erőtől duzzadó történet Catherine és Heathcliff sírig – s talán azon túl is – tartó szenvedélyes kapcsolatáról. A lány apja befogadja az árva fiút, akit Catherine fivére kezdettől fogva megvet és cselédként kezel. Noha az öntörvényű lelenc és a lány között az évek során szerelem szövődik, a temérdek megaláztatás, a durva bánásmód miatt Heathcliff viharos éjjelen elszökik. Évekig nem is hallani felőle, ám amikor visszatér, eltökélt szándéka, hogy méltó bosszút áll az elszenvedettekért, és sötét szándékainak olthatatlan szerelme sem vethet gátat. Az Üvöltő szelek a világirodalom nagy rejtélyeinek egyike. A középső Bronte nővér egyetlen prózai műve. „Emily húgom élete – egyetlen fél év kivételével – teljes visszavonultságban telt egy falusi lelkészlakban a Yorkshire és Lancashire határán húzódó hegyek között” – írja Charlotte Bronte. Meghökkentő, hogyan tudott ez az elvonultan élő papkisasszony kilépni szűkre szabott tapasztalati köréből, és „egyszerű eszközökkel, közönséges anyagból” ily kiemelkedőt alkotni. A világirodalom egyik legkülönösebb, leginkább magával ragadó szerelmi története.

Ez a könyv azt hiszem véglegesen összetörte a szerelemről felépített idilli képemet. Betegen kezdtem bele az olvasásába és le sem tudtam tenni, mivel ágyhoz voltam kötve egy nap alatt sikerült befejeznem és azóta a történeten járnak a gondolataim folyamatosan. Ez nem egy Austen féle tipikus gondtalan, angol szerelmes regény. Ez egy sötét, pusztító és ezek mellett mélyen elgondolkodtató történet társadalmi pozícióról, rangról, családról, döntésekről, pusztító szenvedélyről, és mindent (még a karaktereket is) felemésztő szerelemről mely még a síron túl is tart. Egy dajka narrálásán keresztül jutunk el Szelesdombra, érzékletes képet kapunk a korról, a szereplőkről az ottani életről, majdnem az egész könyvön a dajka kísér minket végig, hiszen ő ott volt minden egyes eseménynél, amit később elmesélt (nem is értem, hogy bírta idegekkel, hiszen olyan nyomasztó az egész, hogy még a gondolatára is kiráz a hideg, akkora hatással volt rám a történet.).

"Életem nagy értelme: ő. Ha mindenki más elpusztulna, és csak ő maradna életben: általa továbbélnék én is! De ha mindenki megmaradna, csak ő pusztulna el, az egész világ idegen lenne számomra, nem érezném magam többé részesének."

Az igazat megvallva a szereplők közül egyiket sem sikerült megkedvelnem vagy épp közel éreznem magamhoz, ez viszont ezúttal semmit nem vett el a könyvélményből, mert minél antipatikusabb volt egy karakter annál inkább felkeltette az érdeklődésemet. Heathcliff és Catherine sem volt pozitív karakter a számomra, mégis nagyon érdekelt és mélyen megérintett a történetük, bizonyos pillanatok még a könnyeket is kicsalogatták a szememből, hiszen a gyűlöleten túl mélyen szerették egymást. És itt van amiről beszélni szeretnék. A szerelem és a gyűlölet uralja az egész regényt. A szereplők nagy része olyan gyűlöletet és keserű érzelmeket táplál valaki/egymás iránt, hogy az még az olvasóra is átragad, el sem tudom mondani, mennyire padlóra vágott érzelmileg a könyv. Bizonyos részeknél már úgy éreztem, hogy a karakterek feladják a küzdelmet a boldog életért és elkezdenek ők is gyűlölni és szenvedni, ahelyett, hogy szeretnének. Heathcliff bosszúhadjárata egyrészt beteges, másrészt pedig egy kicsit én is élveztem mikor sorra adta vissza az ellenségeinek a megérdemeltet. Ő egy olyan mélyen árnyalt karakter, akit szerintem sokadszori olvasás után sem fogok tudni megfejteni, lehetetlen a fejébe látni, gyűlöltem és sajnáltam egyszerre, a tetteivel nagyon sokszor nem értettem egyet, viszont végiggondolva a történetét könnybe lábad a szemem. Én már csak ilyen örök romantikus vagyok, na. 

Amint említettem Heathcliff múltja és története szívszaggató és elkeserítő, Catherineről is ugyanezt mondanám, mivel a kettejük története valamilyen szinten egybefonódik, még sem lenne teljesen helyénvaló az állítás. Úgy érzem, hogy Heathcliff sokkal többet tett az esetleges boldogságért, mint Catherine. Bár a férfinak is megvan a borzasztó természete, Catherine túltett rajta. Önzőségből cselekedett, és tudta, hogy rosszul cselekszik, mégsem hallgatott a szívére. Sajnáltam, elmondhatatlanul sajnáltam, de összességében az a véleményem hogy minden ami történt az Catherine rossz döntése miatt történt. Elvágta a boldogság lehetőségét és összetörte a saját, az olvasó és Heathcliff szívét is. 

"– Csókolj meg még egyszer és ne engedd látni ezeket a szemeket. Megbocsátom, amit velem tettél. Szeretem a hóhéromat…de a tiédet hogy szerethetném."

Az "első generáció" sztorija eléggé mélyen érintett és mikor szépen lassan az egész átfolyt a "második generációba" még nem értettem, hogy ebből mit akar kihozni az írónő, de idővel minden megvilágosodott. Az első generáció sokkal jobban megfogott, de tény, hogy a második generációval lett teljes Szelesdomb története. A történelem bizonyos szinten megismétli önmagát és ezen keresztül kapunk egy kis happy endet, bár az igencsak keserédes (legalábbis számomra). A kicsi Cathie és Hareton elbűvölőek voltak, de számomra a regény kulcskaraktere mindig is Heathcliff marad.

Az a szerelem amit az Üvöltő szelek lefest egyáltalán nem boldog vagy idilli, ez viharos, pusztító, szenvedélyes és szívet tépő. Ahogy a könyvet olvastam két dolog járt a fejemben folyamatosan. Vagy arra gondoltam, hogy "Istenem, csak egyszer szeretnék én is így valakit az életben." vagy épp arra, hogy "Nem gondoltam hogy a mély, igazi szerelem ennyire tönkre képes tenni két embert." Szerintem senki sem gondolná, de ha elolvassa  Emily Brontë lehengerlő alkotását, akkor megérti. Ha a szerelem olyan mély ellentétekkel és olyan természetű emberekkel párosul, mint jelen esetben, akkor a szerelem nem csak romboló, hanem egyenesen pusztító. Catherine és Heathcliff kapcsolata valamilyen szinten gyönyörű, de a szereplők karakteréből kiindulva halálra volt ítélve. Az én érzésem végig az volt, hogyha harcolnának érte, mindent kibírnának, de küzdeni nem akartak a boldogságért, hiszen beletörődtek a sorsukba, viszont elengedni nem voltak képesek a másikat és így maradtak a kínok amik ezzel jártak.

"Mi az, ami nem őt juttatja eszembe? Nem nézhetek erre a padlóra anélkül, hogy lábának nyomát ne látnám rajta. Minden felhőben, minden fában az ő arcát látom, őt rejti az éjszaka, ő bukkan elém a nappal csalóka fényeiben. Jelentéktelen férfi- és női arcok, a saját arcom, mind gúnyosan őrá emlékeztetnek. Az egész világ körülöttem azt bizonyítja szüntelen, hogy létezett, és én elvesztettem őt!"

Valószínűleg észrevettétek, hogy össze vissza csapkodnak a gondolataim. Sajnos ez mindig így van amikor egy olyan könyvről kell összeszednem a gondolataimat amely ilyen árnyalt és ekkora hatással volt az érzelmi világomra. Szerintem egy jó regénynek ilyennek kell lennie. Nem attól jó egy könyv, hogy belezúgok a főszereplő pasiba, jókat nevetek rajta vagy épp egy délután alatt kiolvasom az izgalmak miatt. Szerintem akkor jó egy könyv, hogyha elgondolkodtat és gyökerestől rázza meg a világképemet és napokkal a befejezés után sem tudok másra gondolni, ha úgy érzem megbolondulok, ha nem beszélhetem ki valakinek az érzéseimet a cselekménnyel kapcsolatban. Igen, az Üvöltő szelek egy határozottan jó könyv. 

5/5*

Nagyon magával ragadott, biztosan újra fogom még olvasni és megnézem egy-két filmváltozatát, nagyon nagy kedvenc lett.

Ha valaki el szeretné olvasni, ahhoz tökéletesen a könyvhöz illő hangulat kell, készüljetek fel, hogy a könyv fájni fog, szívben, lélekben és elszomorít, összetöri a szíveteket, elkeserít, kétségbe ejt és egy negatív búskomorságba kényszerít, de ezek mellett gyönyörű történet, fájdalmasan gyönyörű. 15-16 éves kortól ajánlanám, mivel nem egy tündérmeséről van szó, néha egyenesen horrorisztikus.